mareggeli joreggelt

ket oraja aludtam el. valami nem stimmel. nagyon faj a szemem es vergödök az agyban. telefon, idö, hat ora tiz perc. oo, hat böven van meg idöm, a masik oldalamra fordultam, es elkezdtem koncentralni az alvasra. egy ideig ment is, valoszinü eddig is felalomban cselekedtem... aztan jött valami ami nagyon nem stimmelt. se az almomba, se a reggel hat ora tiz percbe nalunk, se a jo elöerzetbe. mozgas, emberek, legalabb kettö. hangok messziröl, hangok közelebbröl, pedig a lepcsöt nem is hallottam... jöjjenek fel itt van a tb kartyaja. tb kartya? idaig eljött ertem a pazmany? nem, mert a mama nem ebbe a szobaba vezette öket. tv kartya? de hat a fenti tvhez minek kartya? kartya a szamitogepbe? jöjjön ki ott van asztal, tud irni. aztan meghallottam meg valamit a dörmögös hangu ismeretlentöl, amitöl azonnal kipattantam az agybol, tudtam, hogy ezek nem tvszerelök, nem a pazmany peter katolikus egyetem nyomozott le engem, es biztos nem almodom.
de azert remenylkedtem, hatha. felteptem az ajtomat es negy gyors lepes bebizonyitotta a legrosszabbat. az elejen nem kaptam levegöt, eszre sem vettem, hogy poloban es bugyiban jöttem ki a szombambol, a fiatal mentös furcsa tekintete ebresztett ra erre, bebotorkaltam a fürdöbe es magamra kötöttem egy törölközöt mikor kijöttem es rajöttem, hogy en nem akarok benezni a szobaba es egy törölközöt vettem magamra, mint egy szellem jöttem a szobamba, gondosan hallgatozva.
mar gatyaban alltam a szoba elött, fogtam a fejem es folytak a könnyeim, megint a fiatal mentös tekintetere lettem figyelmes. ö meg nem profi, biztos nem szabadna ranezni a csaladtagokra, a dörmögös hangu meg a piroskabatos nem is csinalja. es vegül ravettem magam. odaneztem. es csak neztem vegig. az ö szobajukba hoztak sok, ismeretlen, nagy es hangos dolgot... az ö agyan terdelnek... olyan kicsinek tünik a harom alak között akik utasitasokat adnak neki, olyan kicsi a sok sipolo müszerbe tekerve... kamrafibrillacio..., kb harom eves korom ota tudom kimondani ezt a szot? nem dicsekszem vele.
minden eszembe jutott. egy film pörgött a fejemben. elöször egy evvel ezelött, kavezok egy baratnömmel, jön egy telefon, de ne ijedjek meg, megint jön a köd es a levegötlenseg, fel ora mulva mar az intenziven ülök, csak nezek mint most, csak nezek meredten. nekem kell elkergetni a tvseket, nekem kell telefonalnom a fontos emberekkel. gepiesen csinalok mindent amire ker az agybol. akkor is olyan kicsinek tünt a feher agyban, testeböl kilogo csövekkel, mondogatva, hogy semmi baj. eszembe jutott, hogy ez az erettsegi elött volt par nappal, hogy nem beszelhettem rola senkinek, de nem tudtam mihez kezdeni. hogy egyetlen egy ember allt mellettem ezekben az idökben, amikor azt sem tudtam hol van eg es hol van föld. hogy mindenki elvolt a szokasos sajat problemaival es rajöttem, hogy ök sosem lesznek olyan jok, mint az az egy. akinek ejjel megemlitettem mi törtent, es het perc mulva mar a vonatra vart, hogy utana napfelkelteig es meg tovabb üljön velem a dunaparton.
eszembe jutott az idei szülinapom, amikor mütöttek. amikor szinten nem kellett volna megijednem. persze.
alljon fel, persze elszedül, nem latjak, hogy rosszul van?
mar lent voltunk, a dörmögös hangu viccelödni probal velem, en csak nezek ra meredten, nem erti, hogy az en kutyam nem harap, ö kedves??! persze rajöttem meg idejeben, hogy viccelödik. de miert is kell ilyenkor viccelödni? nem hagyta, hogy hordagyon vigyek ki, sajat maganak pakolta össze a cuccait, hat persze. a mentös figyelmeztet, hogy nagyon verzik a talpam, tenyleg, es most hogy eszreveszem, rajövök, hogy nagyon faj, a böröm jelentös resze levalt, de mondjuk kit erdekel. kiengedtem a dörmögös hangut meg a tarsait es azota sem igazan tudom, hogy mi van.

ö az en hatalmas apukam.
xoxof

felek
felek